Közhelyeket sodor a szél

A határ lassan összeér a földdel, amint a mocskos hófoltok beleolvadnak az alkonyi messzeségbe. Az út jegébe belefagyott az elmúlt hét minden tétova lábnyoma, s a házak ködöt pipálva guggolnak a szürkülő estben, akár megvénült öregemberek az asztal mellett, amint könyökükre bólintva azon méláznak…

…ki volt az a hülye aki pont ide építette őket?

 

Ha gyakorlatias szempontokat vizsgálunk ez a világ vége. Technikailag ugyan nincs semmitől távol, maximum csak a civilizációtól… Tudod itt nem ritka, hogy valaki a karjait a magasba lóbálva bolyong egyik utcasaroktól a másikig.

Nem részeg… csak térerőt keres! 

Amikor arról érdeklődtem, hogyan lehetne az Internetet bekötni, a helyiek egymást túllicitálva sorolták a szolgáltatókat, amíg kiderült, hogy a legközelebbi iroda is csak mobilnetet ad, innen tizenkét kilométerre.

Légvonalban!

Mindezt annyi pénzért – havonta – amennyiből egy diszkont légitársaság elrepítene Barcelonába, míg egy másik (nem magyar) utazási iroda a második havi díjért egy hosszú hétvégére szállást is adna a Sagrada Familia közelében.

Itt az élet nem olcsó. 

De cserébe baromi drága.

A sör ugyan az a multik által idehordott sárga lé, amit bármelyik hipermarketben megvehetsz fele ennyiért, és csak akkor jössz rá, hogy széndioxiddal dúsított pisa, amikor már annyira részeg vagy, hogy soha többet nem akarsz kijózanodni. 

A kenyér péket se látott, a csirke far-hát pedig korábban vagy földönkívüli volt, vagy kutya…

…vagy mindkettő. 

 

Mindez drága, még drágább, és baromi drága áron, hiszen itt az átlagember olyan gazdag, hogy bármikor képes kifizetni egy zsák vizes és/vagy poros fáért háromezer-nyolcszáz forintot.

 

Egyszer élünk.

Mondják ők, miközben kinéznek egy sötét szoba, sötét ablakából a sötét éjbe, és elméláznak egy sötét élet, sötét igazságain, amit ha világos van, csak és kizárólag annak nem mondanak el, akitől nem csak sötétben, de a világosban is félnek.

Tudom, hogy nehezen érthető, de…

…Itt akarok élni!

Látni amint a leszegett fejű és örökké sértett, a gyarló és durcásan büszke képes kimondani a varászszót (köszönöm) úgy, hogy közben nem azt gondolja: Csak ennyi te mocsok?

Érteni, hogy a szeretetet miként és miért váltják egy kiló krumplira, hogyan cserélik el a gyerekeik jövőjét olcsó borra a mindig kész és mindig drága presszó örökké mocskos asztalainál, azon heccelve magukat, hogy az, aki ingyen ad egy perc örömöt, vagy falat kenyeret, miért nem döglik meg szörnyű kínok közepette?

 

Van itt nekem egy kisebb határra való földem, amin elvetettem egy marék életet.

Várom a tavaszt miként szökik szárba, hogyan lesik majd az irigy szemek, és miként lopják meg azok, akiknek ingyen is odaadnám, amit ha kell a saját véremmel fogok öntözni, hogy olyasmi sarjadjon a semmiből, amit a gyűlölködő hitetlenség képtelen felérni ésszel.

 

Közhelyeket sodor a téli szél. 

Gyerekek könnyei fagynak bele az idő örök rabságába, amint az irigyek és gonoszok lassanként megfojtanak mindent ami a holnapot érleli. Látom és érzem, amint értetlen szavak hullanak alá mögöttem, ha végigsétálok az utcán, mert úgy mérik az én dolgaim, mintha a sajátjukat mérnék. 

 

Nem rossz emberek. Nem buták. Nem irigyek, és nem rosszindulatúak, csak…

…csak nagyon elveszettek.

 

A faluban húszan ágálnak a változás ellen, míg másik száz félve lép odébb, mert a vélemény itt olyan állásfoglalás, amit a pletyka mocskos mérge kötöz rá a hétköznapokra!

…De vannak nyolcszázan, akiknek én, mi építjük azt a holnapot, amiben a gyerekeiknek szebb lesz az ébredés.

 

Ez az a hely, amit szeretnék életre kelteni.

Ez ma a falu! Csapda a XXI. század Magyarországában.

 

Itt és most tanítani kell!

Szeretni feltételek, adni kamatok, értékelni indulatok, és építeni elvárások nélkül.

…még akkor is, ha képtelenségnek látszik. 

 

 

Ha segíteni szeretnél, megteheted! Katt ide!

Korábbi blogbejegyzés elolvasása: Katt ide!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 × négy =