Bláz, kecskék, csirkék, idegbaj.

A két kutya úgy üldögélt a kerítés mellett, mint két szőrős és fésületlen rabszolga, aki arra vár, hogy a kövér, és öntelt rómaiak az oroszlánok elé hajítsák őket. Hattyú hol lefeküdt, hol felállt, majd minden ízületében megdermedt. Kapitány csak hipnotizáltan meredt maga elé. 

A láncdohányos Lajos hatalmas slukkokkal nyelte magába a bláz füstjét, és szaporán turkált a hajába, amitől idővel úgy nézett ki, mint valami hanyagul rakott szalmakazal, amit valaki fel is gyújtott.
A kínzott csikket eldobta és sokat próbált mozdulattal újat markolt ki a fém szelencéből. Kérdően rám meredt, majd az ólra, majd vissza, majd megint az ólra. 

Ekkor kezdett viszketni a problémamirigyem. Tudod ez az a szerv, amit szarjelzőnek is le szoktak írni. Irritáló, mert gyomorideget, stikkelést, szájszárazságot, és alkoholizmus okoz… Mindezt egyszerre és feldolgozhatatlan függőségként. 

 

A döbbenet tárgyai odabenn mocorogtak az istállóban, időnként kinézve a karám lécei között, degeszre tömött pofával rágva egy-egy marék abrakot, vagy szénacsutakot, fel-felmekegve, amitől úgy néztek ki, mint egy halom, tarka lódenkabátos, rágózó és a bíró anyját szidó focidrukker. 

Lajos űzött tekintettel fel alá csörtetett a karám előtt.

Már attól csendesen becsavarodtam, ahogy figyelem. Kezében a bláz, mellette Dani (a fia), benéz a karámba, rám néz, visszanéz, hajkotrás, slukk, séta. Messziről olyan, mint egy mokány, széldzsekis medve, aminek a kapucnijában a mókusok tüzet raktak.  

  • Oké – kezdtem óvatosan – kicsit sokan vannak.
  • Kicsit? – fürkészett kifejezetten orvosi tekintettel. 
  • Hát… Kicsit…
  • Ez negyven fejős kecske.
  • Nem. Ez huszonöt kecske, 14 gidával és egy bak. Azaz csak 14 kecskét kéne fejni, ha nem lenne gida. De van! – Könnyítem a beszélgetést.
  • Oké – túr a hajába, pöccinti el a dekket, kotor a zsebébe, nyálazza ki az új staubot, izzítja meg. – Oké! – néz a karámba be megint. – oké! Megoldom. – Mondja olyan hangsúllyal, hogy a pénztárca felszűköl a zsebemben, majd derűsen rám vigyorog, amitől konkrétan kiver a víz.
  • Akkor meg mit hozod rám a frászt?
  • Nehogy mán’ jól érezd magad. – azzal odamegy a kecskékhez, pöfékelve és krákogva. Olyan a járása, mint egy festőlétráé miközben zsebre dugott ököllel belemerül a csámcsogó, mekegő, fel alá sertepertélő, barna, fehér, fekete állatok nézésébe. 
  • Akkor minden ok?
  • Aha – löki vissza a szót.
  • Biztos?
  • Aha.
  • Van valami baj? 
  • Semmi!
  • Semmi? – kérdezek vissza, mert ekkor pont olyan érzésem támad, mint amikor az ember a párját kérdi, amikor az épp duzzogva félreül, hogy “mi a baj?”
  • Mondom semmi! 
  • Biztos? – Ekkor azt éreztem, hogy gigabaj van, és a szarjelzőm mutatója kilengett a pirosba!
  • Semmi! Na! 

Hallod! Leizzadtam! 

Erre ez a gyökér nekiállt és jól kiröhögött. 

  • Nincs baj, csak nagyon bírom nézni, amikor szenvedsz!
  • Aha – gondoltam odaszúrok neki – de márciustól itt lesz még huszonöt birka is. 
  • És azt is én látom el? – túrt a hajába.
  • Igen. Meg a fiúk. Ja és – döftem még egyet – jön a bábolnai transzport is március végén.
  • Az mennyi? – nyúl a zsebébe a cigiért, miközben a másik még a kezében ég.
  • Nem sok.
  • De mégis?
  • Több  adag lesz – sétálok arrább, ő pedig a cigit harapdálva jön mellettem
  • De mégis.
  • Olyan négyezer darab.
  • Négyezer? – mered meg.
  • Igen. – Vigyorgok. – Kéthetente. 
  • És hova rakjuk? 
  • Rakjuk? – Nézek rá derűsen – Rakod! 
  • Én?
  • Aham. Meg a srácok.
  • Mégis összesen mennyit?
  • Huszonnégyezer csirkét nevelünk fel minimum ezen a telephelyen október végéig.

Lajos lassan elfordul, mint valami rozsdás ólajtó. Nem szól, csak nézi a határt. 

  • Huszonnégyezer? – ismétli pöfékelve. 
  • Igen! 
  • De ez rengeteg.
  • A takarmány apa… Na az lesz rengeteg. Kilencven tonna! 
  • Mennyi?
  • Annyi… – röhögök leplezetlenül – és tudod mi a szép?

Meredten állt, mint egy kőbálvány, kezében két meggyújtott bláz, a haja égnek meredve, mint aki épp az imént került közelebbi viszonyba egy transzformátorállomással. 

  • Mi?
  • Hogy te fogod lepakolni a kamionról. 

 

 

Ui: Lajos az összes jobb kezem a területen. Köszönöm neki, hogy mellettem áll. 

Korábbi bejegyzés ITT.
Ha szeretnél segíteni az adományvonalat ITT TALÁLOD – segítségeddel, száznegyven embernek tudunk az idén munkahelyet építeni. 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenegy + húsz =