Tornyok a végtelenben…

A dilemma úgy van felmázolva a mindennapokra, mint valami baromi ronda városi graffiti. Tudod, az a fajta, amibe nem ölt a “művész, időt, energiát, ihletet, vagy kokainrévületet, csak némi olcsó sört, és alkoholos filctollat. Az egyiket loppal, napokig művészeli fel a sprayvirtuóz a kiszemelt – gyakran avétos – tűzfalra, míg utóbbit poénkodva firkálják fel teszem azt a buszok kárpitjaira, önmaguk zsenijétől kábult agyhalott lúzerek.

Szóval adott a dilemma.

MUNKA! SŐT! MUNKAHELY! – Így! Csupa nagybetűvel. 

 

Csapjunk a húrokba!

 

Sokféle munkakedvet ás munkához való hozzáállást ismerek.

Van pár millió ember, aki úgy áll a munkához, mint lelakott prosti az óvszerhez (szükséges rossz). Vannak olyanok, akik úgy a állnak a munkához, hogy más (bárki) is odaférjen. Több százezren ordítva beszélnek állásról, munkahelyről, és melóval eltöltött életről, miközben képtelenek kettő percnél többet ugyanazzal foglalkozni… és vannak (lássuk be nagyon kevesen) akik ihletett viszonyt folytatnak a munkájukkal, és a munka épp ezért viszontszereti őket.
Azokat most nem is említve, akik viszonya a munkával, pont olyan, mint az orosz, amerikai viszony volt a hatvanas években. Egyszóval: Hűvös.

Úgy vélem a meló a jelen civilizációs szintünkön az a fajta sajátos néphülyítés, ami amúgy is körbelengi ezt a sártekét, ahol sokan és meggyőződéses hittel vallják, hogy a munka olyan folyamat, ami nemesít, acéloz, karaktert és értéket ad, felmagasztal, szentté emel, etc… Pedig nem. Pont fordítva történik. Te emeled a munkát értékké, te teszed azzá, ami!

 

Szerintem kétféle munka van.

Engedelmeddel körbefirkálom a két életérzést.

 

Az első munkamodell:

A reggelek általában úgy kezdődnek, hogy eszedbe jut a gondolat: beteget (halottat) kéne jelentened. a lámpa fénye halovány,a  szoba olyan, mint valami sivár kripta, a konyhában a lassan csepegő kávé illata csirizes mákonyként olvad bele az olcsó bláz füstjébe. A hűtő szomorúan brummog, az óra halkan ketyeg, és csak épp fogat mostál, mégis olyan, mintha a szádban vastagon állna a lepedék.

És ez csak az ébredés utáni 15 perc!

Még nem is mentél be a melóhelyre már kacérkodsz a gondolattal, hogy a kávéhoz nem cukrot adsz, hanem zsilettet. 

A meló nem öröm, és nem boldogság. A kollégák ugyan azok a morcos alakok, mint mindig, akiknek a fő téma a kirúgták, felvették, bért emeltek, vagy csökkentettek, a főnök, az ordítás, az ajtók, a zárható budi, stb. 

És a munka? 

Valami baromi szánalmas agytépés két cigi és/vagy kávé között, amikor úgy meredsz saját életed eltolt romjaira, mint a Titanic kapitánya nézhette a vízben fuldoklókat. 

ÉS EZ MA MILLIÓK MUNKAHELYÉRE JELLEMZŐ.

Ez lássuk be nem élet, nem öröm, csak egy monstre orális eposz, ahol valamiért mindig az a rész fut, hogy te a színpadra libbensz, térdre rogysz minden idők legimpozánsabb cerkája előtt, majd addig megy a kézimunkával egybekötött szájöblítés, amíg a hullaszállító rád nem rúgja a koporsófedelet.

 

A második munkamodell az olyan, mint… 

hm…

Szoktál álmodni?

Olyan ébredésekről, amikor a napfény cirógatására nyitod ki a szemed? Amikor minden pasztell és lágy tónus, de nem a bazári reklámgiccs hanem az, amit a lányod vagy a fiad esküvőjére fantáziálsz.

A kávé öblös pohár, fekete mélységgel, a füst fanyar finomság, és amikor az ajtót becsukod magad mögött azt érzed, ma megépíted a csodát, felmászol a tetejére, és tériszony ide, reszkető inak oda, bázisugrással aláveted magad, miközben a kollégák ott állnak melletted, a saját remekbe szabott tornyaikkal, és rád emelik a martinis poharakat. Aztán utánad ugranak, mert nincs az a lé, amiért kimaradnának az életedből.
Mert a felfedezés élteti a léted (a létük)…  És ezért van olyan munkaadó, aki lét is ad… Na nem féldecis pohárban, hanem baromi korsóban!

 

Érzed a differenciát? Vagy tegyem vissza a kottafüzetet a zongorára és játsszam újra? 

 

Tudod amikor sort sorra tervezek, hogy más emberek életébe rajzoljak csodákat, az az én tornyom. Amikor a tervekből érték fakad, és a ceruza nyomán új élet sarjad a terméketlen földből azt érzem, eggyé válok valami hihetetlen és döbbenetes csodával. 

Ma emberek milliói állnak értetlenül életük sivár előszobáját szemlélve. Hiszik és tudni vélik, hogy számukra ennyit adott a nagybetűs élet, és mert-e hit béklyóját önmaguk láncolták rá a saját lelkükre, a hit valósággá lesz. 

 

Úgy vélem az értékteremtés beavatottá tesz. A világ legsivárabb, legócskább, legundorítóbb munkáját is lehet örömmel végezni, ha felfedezzük benne az értékteremtést, a csodát, a saját kis tornyunk döbbenetes és elképesztő szépségét. 

Ez nem megalkuvás

Szeretni azt ami kitölti az életünket az a fura varázslat, ami hozzásegít ahhoz, hogy a munka viszontszeressen minket. Amikor egy kopott irodai asztal és a komor számítógép unalmas számai mögött meglátod a világot formáló összefüggéseket, amikor a malterban a ház lakóit, a kapa nyelében a kukoricát majszoló gyerekeket is látod, az baromi jó érzés.

…és ha ez nem megy, akkor te és a munkád nem illetek össze.
Nincs közös komfortzónátok, nincs közös halmaz, amiben kölcsönösen kiegészítve egymást a világ hasznára lehettek, ami miatt a teremtés tornya – ott a lelkedben – elkezd épülni.

 

De ez nem baj.

Mindenkinek van helye. Csak meg kell találja.

Én például elég sokáig keresgéltem, aztán majdnem átestem rajta. Egy ideig nem is értettem, mit keresek a jelenlegi életemben, amiben lassan tizenöt éve vagyok. Csak méláztam, hogy én miért vagyok el, mint a befőtt, míg mások állandóan köpködnek.

Majd jött egy új pillanat és nem csak élveztem, nem csak szerettem a munkám, hanem… Észrevettem, hogy a munkám hat rám. Formál, alakít… Néha egészen durván.
Így a jelenben és épp most is “tornyok építésében” segítek. Mások tornyait alapozom, hogy felismerjék a bennük rejlő, öröktől létező, értékteremtő embert.
És ez halálosan nagy királyság.
Igazi bázisugrás.

 

A blog előző bejegyzése

Adományoldal 

One Response to Tornyok a végtelenben…

  1. Vakmacska szerint:

    Az egyik legjobb posztod (bár a szénnéröhögősöket is nagyon szeretem) és csak most jutottam odáig hogy elolvashassam. Köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

három + 14 =