TESCO kaland

Haverom gondolt egy nagyot. Előrántotta a családi trabantot a sufniból, leporolta, a forgalmit kivette a zaciból, a családot behajította az “utastérnek” keresztelt komfort nélküli budi-ülésekre, és…
– Na mos’ majd meglássátok millen az a Pest – felkiáltással, odavágott a 26 lóerőnek, és alig három és fél óra múlva már a belvárost csodálták…

…Mivel nem találtak parkolóhelyet elsősorban a kocsiból.

Mikor meg találtak parkolóhelyet és elnyaltak egy fagyit a nagy melegre való tekintettel, két órán át kellett egyeztetni, hogyan is kell leszedetni a kerékbilincset.

“Hallod” mondta Feri – “életemben nem ettem még huszonhétezerért fagyit.”

Visszaültek a kocsiba, és biztos a tuti alapon a piros lámpánál is csak lassítva megnézték a rakpartot, a Várat, a hidakat és a körutat.

A Kálvin teret kétszer is látták, mert az Üllői lehajtó egyenesen bevitte őket az alagsori benzinkútra. Feri udvarias fiú, nem akarta csak úgy feltartani a sort, így mindkétszer tankolt (a másodikat a csomagtartóba engedte), hozott a gyerekeknek csipszet, rágót, matricát, képregényt, az asszonynak vizet, higipapírt, plüssmacit, és a második kör után az ablakmosó fiúnak extra jattot is adott, mert mondta neki, hogy:

– Mossad mán le aztat a szürke trabantot. Mán hogy úgy kilássunk…

A kis fickó neki is állt.

…Utána meg neki kellett megmutatni Ferinek, hogy melyik a kocsija, mert kiderült, hogy nem szürke, hanem kék. El se akarta hinni, amíg meg nem látta benne ülni a családját… Ráadást kiderült, hogy van hátul is ablak.

Feri mondta is nekem

Apám! Négy órája vótunk Pesten és e’kötöttem kéthavi fizetésem… És csak fagyiztunk, meg csipszet ettünk. A gyerekek éhesek vótak, az asszony meg megígérte, ha hozok még egy plüspatkányt, elválik tőlem. Gyött is a ötlet! …Keresünk egy Tescot, és veszünk zsemlét, tejjel, meg némi párizsival. Benzinnel tele vót a csomagtartó, így tankóni nem kellet! Na nekiálltunk keresni… de sehol semmi. Egy nyomorút ilyen Tescó se vót. De még ilyen kék épület se. Ekkor mondta a lyányom, hogy a barátnői mesélték, hogy van egy marha nagy bót, valami Aréna a neve, oszt a’zokostelefon aztat mondja, hogy mindjárt ott vagyunk.

Na adtam is a kövér gázt.

Fél óra és egy baromi nagy ilyen izé előtt előtt álltunk meg. Csupa kék, meg króm meg milyafasz. Letámasztottam a trabantot, Mondtam az asszonynak ne mozdulj! Ha jön a cédulás ember tettesd magad terhesnek. Még egy büntetés és adhatom zaciba a’ zaranyfogam. A gyerekeknek megígértem, hogy hozok Balatonszelelet is… há’ nem?.. csak egyszer élünk vagy mi a franc-e.

Szóval, kiszá’tam és hegyeztem a szemem. Kerestem a hatóságot, azzal az elektromos bigyóval. Tudod a kerékizélősöket.

Addig kutattam míg megleltem a világítós ruhás pasit. Köszöntem neki és érdeklődttem, hogy szolgál az édesanyja egészsége… Pillogott, mint a vett malac. Mikor láttam, hogy rendesen figyel, mondtam neki, hogy ha rátesznek valamit a kerékre, akkor meg fog halni.

Kicsit sírt csak…

…de mondta hogy ne aggódjunk itten ingyenes a parkolás. Azzal tovább seperte az utat.

Na vissza a trabantho. Az asszony és a gyerekek ki. Tépünk a bejárathoz. Hallod! Mán egy fél napja nem ettünk, de e’kőtöttünk tízhavi családi pótlékot.

Odaérünk.

A bejárat felett marha nagy betűk. Ember meg annyi, mint a tetű. Mondtam is magamba, soká lesz meg az a parizer.

Erre fel mikor odaérünk a kapuhoz, vagy hat ilyen nagydarab, lapaj parasztgyerek őrzi az ajtót, aztán mondják, hogy adjam a jegyeket.

Csak néztem, mint a koma, amikor ganézás közben megugrotta a bika. – Mit kérsz jóbarát? – kérdeztem – csak egy fél kiló párizsi kéne, me’ éhesek a pulyák – mutattam a gyerekekre -, meg egy liter kóla.
Hát mondja nekem, megint, hogy ő bizony jegyet kér, és kezdi izmozni a karját, meg nyomkodja magát így deltára, pedig e-nélkül is akkora volt, mint Laliék pótos IFA-ja megrakva.
– Jegyet? A vásárláshoz? – értetlenkedtem.
– Itt nem lehet vásárolni – duruzsolta, olyan mély hangon, mintha belesett volna a kutba.
– Hát akkor mit lehet? – Mutattam az épületre. – Minek van akkó’ a Tesco?
– Ez nem egy Tescó! – Mordult rám, mint a sebzett oroszlán.
– De az. Mondtam neki. Lássa-e. Mutattam körbe. Nagy, kék épület. Előtte parkoló.. pont  ollan, mint nálunk is. Csukott szemme” is megismerek egy Tescót.
– DE ez nem Tesco – ordította le a hajam – hanem a Duna Aréna, és az Úszó Világbajnokság!

 

A szerző közleménye:

Szia.

Én Juhász Zoli – Shepherd vagyok, civil vidékfejlesztő. 
Kérlek segítsd a munkánkat. Nézz körül a honlapon, és adományoddal, vagy vásárlással támogasd erőfeszítéseinket.

Köszönjük! 

🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

kettő + tíz =