Category Archives: Egyéb

TESCO kaland

Haverom gondolt egy nagyot. Előrántotta a családi trabantot a sufniból, leporolta, a forgalmit kivette a zaciból, a családot behajította az “utastérnek” keresztelt komfort nélküli budi-ülésekre, és…
– Na mos’ majd meglássátok millen az a Pest – felkiáltással, odavágott a 26 lóerőnek, és alig három és fél óra múlva már a belvárost csodálták…

…Mivel nem találtak parkolóhelyet elsősorban a kocsiból.

Mikor meg találtak parkolóhelyet és elnyaltak egy fagyit a nagy melegre való tekintettel, két órán át kellett egyeztetni, hogyan is kell leszedetni a kerékbilincset.

“Hallod” mondta Feri – “életemben nem ettem még huszonhétezerért fagyit.”

Visszaültek a kocsiba, és biztos a tuti alapon a piros lámpánál is csak lassítva megnézték a rakpartot, a Várat, a hidakat és a körutat.

A Kálvin teret kétszer is látták, mert az Üllői lehajtó egyenesen bevitte őket az alagsori benzinkútra. Feri udvarias fiú, nem akarta csak úgy feltartani a sort, így mindkétszer tankolt (a másodikat a csomagtartóba engedte), hozott a gyerekeknek csipszet, rágót, matricát, képregényt, az asszonynak vizet, higipapírt, plüssmacit, és a második kör után az ablakmosó fiúnak extra jattot is adott, mert mondta neki, hogy:

– Mossad mán le aztat a szürke trabantot. Mán hogy úgy kilássunk…

A kis fickó neki is állt.

…Utána meg neki kellett megmutatni Ferinek, hogy melyik a kocsija, mert kiderült, hogy nem szürke, hanem kék. El se akarta hinni, amíg meg nem látta benne ülni a családját… Ráadást kiderült, hogy van hátul is ablak.

Feri mondta is nekem

Apám! Négy órája vótunk Pesten és e’kötöttem kéthavi fizetésem… És csak fagyiztunk, meg csipszet ettünk. A gyerekek éhesek vótak, az asszony meg megígérte, ha hozok még egy plüspatkányt, elválik tőlem. Gyött is a ötlet! …Keresünk egy Tescot, és veszünk zsemlét, tejjel, meg némi párizsival. Benzinnel tele vót a csomagtartó, így tankóni nem kellet! Na nekiálltunk keresni… de sehol semmi. Egy nyomorút ilyen Tescó se vót. De még ilyen kék épület se. Ekkor mondta a lyányom, hogy a barátnői mesélték, hogy van egy marha nagy bót, valami Aréna a neve, oszt a’zokostelefon aztat mondja, hogy mindjárt ott vagyunk.

Na adtam is a kövér gázt.

Fél óra és egy baromi nagy ilyen izé előtt előtt álltunk meg. Csupa kék, meg króm meg milyafasz. Letámasztottam a trabantot, Mondtam az asszonynak ne mozdulj! Ha jön a cédulás ember tettesd magad terhesnek. Még egy büntetés és adhatom zaciba a’ zaranyfogam. A gyerekeknek megígértem, hogy hozok Balatonszelelet is… há’ nem?.. csak egyszer élünk vagy mi a franc-e.

Szóval, kiszá’tam és hegyeztem a szemem. Kerestem a hatóságot, azzal az elektromos bigyóval. Tudod a kerékizélősöket.

Addig kutattam míg megleltem a világítós ruhás pasit. Köszöntem neki és érdeklődttem, hogy szolgál az édesanyja egészsége… Pillogott, mint a vett malac. Mikor láttam, hogy rendesen figyel, mondtam neki, hogy ha rátesznek valamit a kerékre, akkor meg fog halni.

Kicsit sírt csak…

…de mondta hogy ne aggódjunk itten ingyenes a parkolás. Azzal tovább seperte az utat.

Na vissza a trabantho. Az asszony és a gyerekek ki. Tépünk a bejárathoz. Hallod! Mán egy fél napja nem ettünk, de e’kőtöttünk tízhavi családi pótlékot.

Odaérünk.

A bejárat felett marha nagy betűk. Ember meg annyi, mint a tetű. Mondtam is magamba, soká lesz meg az a parizer.

Erre fel mikor odaérünk a kapuhoz, vagy hat ilyen nagydarab, lapaj parasztgyerek őrzi az ajtót, aztán mondják, hogy adjam a jegyeket.

Csak néztem, mint a koma, amikor ganézás közben megugrotta a bika. – Mit kérsz jóbarát? – kérdeztem – csak egy fél kiló párizsi kéne, me’ éhesek a pulyák – mutattam a gyerekekre -, meg egy liter kóla.
Hát mondja nekem, megint, hogy ő bizony jegyet kér, és kezdi izmozni a karját, meg nyomkodja magát így deltára, pedig e-nélkül is akkora volt, mint Laliék pótos IFA-ja megrakva.
– Jegyet? A vásárláshoz? – értetlenkedtem.
– Itt nem lehet vásárolni – duruzsolta, olyan mély hangon, mintha belesett volna a kutba.
– Hát akkor mit lehet? – Mutattam az épületre. – Minek van akkó’ a Tesco?
– Ez nem egy Tescó! – Mordult rám, mint a sebzett oroszlán.
– De az. Mondtam neki. Lássa-e. Mutattam körbe. Nagy, kék épület. Előtte parkoló.. pont  ollan, mint nálunk is. Csukott szemme” is megismerek egy Tescót.
– DE ez nem Tesco – ordította le a hajam – hanem a Duna Aréna, és az Úszó Világbajnokság!

 

A szerző közleménye:

Szia.

Én Juhász Zoli – Shepherd vagyok, civil vidékfejlesztő. 
Kérlek segítsd a munkánkat. Nézz körül a honlapon, és adományoddal, vagy vásárlással támogasd erőfeszítéseinket.

Köszönjük! 

🙂

Shepherd a Klubrádióban

A műsor első része meghallgatható 8 perc. 15 másodperctől kezdődik a műsor.

 

Ha tetszik, amit hallasz és szeretnél segíteni, akkor katt az adományoldalunkra IDE

Tehén, monokli, trapéz…

Úgy nézett körül, mintha azon mélázna kinek ereszti ki a vérét. Mivel ötszáz kilós, és akkora szarvai vannak, hogy egy viking törzsfő odaadná érte az egyik veséjét, szétrebbentünk, mint az ijedt csirkék.

 

A tehenek az esetek jelentős hányadában szelíd, nagy, böszme, és roppant kíváncsi állatok. Ha kinn a réten leülsz a fűbe egy idő után az egész csorda odasereglik, és egyenként mélyen belebámulnak a szemedbe és megdöfködnek az orrukkal. Ilyenkor szerelmesen sóhajtoznak, aztán fura, gurgulázó hangot hallasz, és a képedbe böffenve kezdenek kérődzni, az egy-két órával korábban elfogyasztott falaton. 

Zsuzsi Holstein keverék, Zsömi magyar tarka és Kedves magyar tarka és szürke marha keverék. 

 

Zsuzsi és Zsömi istállóba vezetése pont annyira volt problémás, mintha egy rakoncátlan kisiskolást vezetnél. Néha meg, megrántják a fejüket, de amúgy oda és úgy mennek, ahova vezeted őket.

Kedvesnek ellenben teljesen más az elképzelése arról, hogy őt ki, mikor, hova és hogyan vezesse. Mivel tisztában is van az erejével, első lépésként megszemlélte törékeny és csenevész csoportunkat, majd gyors fejszámolás keretében arra jutott, hogy az idesereglett népeket részben feldönti, részben felökleli, majd a maradványainkat felslichtolja az istálló falára, mint valami posztmodern – vérből, hús és csontmaradványokból – készült festményt.

Mikor lehúztuk a kocsiról, ketten kétfelől megfogtuk a kötőféket, abban a szent hitben, hogy bármelyikünk képes megtartani egy ötszázhetven kilós, morcos tehént, aki épp azt határozta el, hogy egyenként és gyorsan kinyír mindenkit, majd elhúz a közeli rét irányába. 

Kedves monoklit hord a bal szeme körül, finom halványbarna foltok ékítik, és krémszín bricseszre hajazó a lábszára. Emiatt úgy tekintett ránk mint valami gőgös angol ficsúr, akinek már csak a szipka hiányzik a szájából. 

Én fogtam az egyik kötelet, Zsolt a másikat. 

Mikor Kedves úgy döntött, hogy fut egy bemelegítő kört a kis udvaron, mindketten úgy szálltunk utána, mint a sapka, pedig én 115, Zsolt meg 105 kilós. A többiek ezen a ponton szétrebbentek a szélrózsa minden irányába, és onnan sasolták, ahogy Kedves mindenféle komolyabb erőfeszítés nélkül elhúz minket, áttrappol az udvaron, közben a fejével pár kaszáló mozdulatot tesz, hogy ha valaki – véletlen – mégis eléje állna, akkor azt köldök tájon kettévágja, majd egyetlen kecses szökelléssel átugrotta a ganéval megrakott szekeret. 

Én mindezt a levegőből néztem. 

Markoltam a kötelet abban a szent hitben, hogy ezzel bármit elérhetek.

Kedves úgy röptetett, mint falusi kölykök a sárkányt. Zsoltival kedélyesen összekacsintottunk miközben átszeltük a légteret, annak ellenére, hogy ijedtemben majdnem levizeltem a rüsztöm.

Én a gané tövében, Zsolt a hegyében landolt.

A többiek ekkor előmerészkedtek és megindult a szájkarate:

  • Fogd meg.
  • Húzd…
  • Engedd!
  • netene…
  • Hűbazdmegmostmilesz
  • Vigyázz!
  • Menj onnan. 
  • Fogd a kötelet!
  • Engedd el a kötelet.
  • Vezesd jobbra
  • Vezesd balra…
  • Futás! 

Kedves állt a ganédomb túloldalán.

Mi az innensőn. 

Néztük egymást, mint tapasztalatlan utcalány az Erzsébet utalványt.

Mi azon méláztunk, hogyan kössük be az istállóba, ő azon, hogy öljön meg minket?!

A közös nevező jelen esetben a mi szempontunkból az volt, hogy Kedves valahogy bekerül az istállóba és nekünk egy hét múlva nem kell temetésre mennünk.
Se a máséra, se a sajátunkra
…ment a tanakodás, hogy mégis miként kéne a morc és hegyomlásszerű csajszit rávenni arra, hogy bemenjen oda, ahova úgy néz ki, nem akar bemenni! 

A megoldás az lett, hogy a kötél végét bevittem az istállóba és áthúztam a vályúba vájt likon, ami a tehenek kikötését célozta, és elkezdtem a kötelet behúzni. 

Persze közben azon járt az eszem, hogy ha Kedves elindul a kötél után és a többiek mindeközben a másik kötéllel nem tartják féken, akkor a felajzott tehén becsörtet, és bárhogy is ellenkezem, a szarvaival felszegezi a seggem a falra, és megfürdik a véremben. 

Rettegésemről Zsömi és Zsuzsi nem vett tudomást, bár Zsömi érdeklődéssel fordult felém, ami annyit tett, hogy érdeklődve hozzám simult, és így a fal és hatszáz kilónyi szuszogó hús közé kerültem.
A szemem elkezdett kijönni mint a csigának, miközben a kezemben még mindig ott volt a kötél, aminek a másik végén másik fél tonna hús álldogált… 

Asszem kicsit sírtam is. 

Próbáltam Zsömit lebeszélni a szerelemről, ami pont olyan érzés volt, mintha egy kamiont akartam volna odébb tolni, húsz évnyi a célra történő edzés, és a lelki felkészülés nélkül. Ekkora a sérvem is kiújult, mire fel megjelent Kedves feje az istállóajtóban, mögötte öt emberrel, akik kétségbeesetten csimpaszkodtak a kötélbe. 

Zsömi odébb lépett, én pedig részben levegőhöz, részben egérúthoz jutva, felmásztam a keresztgerenda alá, hogy majd onnan csimpaszkodva, húzom be Kedvest.
Zsoltiék fogták a kötelet és az udvarról nézték, amint előadom a trapézszámot. 

Ok.. röhögtek is. 

Tapsot nem kaptam, de Kedves szépen bejött. 

 

Ekkor az örömtől ittasan ordibáltunk részben egymásnak, részben a teheneknek, majd hirtelen elhalkultunk.

Ok… De ki köti ki, és ki veszi le róla a vezető köteleket?

 

Mielőtt gyufaszálakat rántottunk volna, elhatározva ki hal meg elsőnek, odalépett Cseresznye, az állatorvos és adományozó, és mire Kedves felemelte volna a fejét hip-hopp a szarvára hurkolt egy csomót, amit feldobott nekem a keresztgerendára, hogy ugyan kössem már oda. 

És lőn csoda… 

Kedves az istállóban, és senki sem halt meg! 

Odakinn Zsolti kedélyesen megveregette a vállam, vigyorgott, mint a tejbe-tök.

  • Na sikerült. Most hova mentek?
  • Én oda – mutattam a budira – asszem gatyát kell cserélnem. 

 

A szerző közleménye:

Szia.

Én Juhász Zoli – Shepherd vagyok, civil vidékfejlesztő. 
Kérlek segítsd a munkánkat. Nézz körül a honlapon, és adományoddal, vagy vásárlással támogasd erőfeszítéseinket.

Köszönjük! 

🙂

Korábbi blogbejegyzés ITT!

Adományoldal ITT!

Tornyok a végtelenben…

A dilemma úgy van felmázolva a mindennapokra, mint valami baromi ronda városi graffiti. Tudod, az a fajta, amibe nem ölt a “művész, időt, energiát, ihletet, vagy kokainrévületet, csak némi olcsó sört, és alkoholos filctollat. Az egyiket loppal, napokig művészeli fel a sprayvirtuóz a kiszemelt – gyakran avétos – tűzfalra, míg utóbbit poénkodva firkálják fel teszem azt a buszok kárpitjaira, önmaguk zsenijétől kábult agyhalott lúzerek.

Szóval adott a dilemma.

MUNKA! SŐT! MUNKAHELY! – Így! Csupa nagybetűvel. 

 

Csapjunk a húrokba!

 

Sokféle munkakedvet ás munkához való hozzáállást ismerek.

Van pár millió ember, aki úgy áll a munkához, mint lelakott prosti az óvszerhez (szükséges rossz). Vannak olyanok, akik úgy a állnak a munkához, hogy más (bárki) is odaférjen. Több százezren ordítva beszélnek állásról, munkahelyről, és melóval eltöltött életről, miközben képtelenek kettő percnél többet ugyanazzal foglalkozni… és vannak (lássuk be nagyon kevesen) akik ihletett viszonyt folytatnak a munkájukkal, és a munka épp ezért viszontszereti őket.
Azokat most nem is említve, akik viszonya a munkával, pont olyan, mint az orosz, amerikai viszony volt a hatvanas években. Egyszóval: Hűvös.

Úgy vélem a meló a jelen civilizációs szintünkön az a fajta sajátos néphülyítés, ami amúgy is körbelengi ezt a sártekét, ahol sokan és meggyőződéses hittel vallják, hogy a munka olyan folyamat, ami nemesít, acéloz, karaktert és értéket ad, felmagasztal, szentté emel, etc… Pedig nem. Pont fordítva történik. Te emeled a munkát értékké, te teszed azzá, ami!

 

Szerintem kétféle munka van.

Engedelmeddel körbefirkálom a két életérzést.

 

Az első munkamodell:

A reggelek általában úgy kezdődnek, hogy eszedbe jut a gondolat: beteget (halottat) kéne jelentened. a lámpa fénye halovány,a  szoba olyan, mint valami sivár kripta, a konyhában a lassan csepegő kávé illata csirizes mákonyként olvad bele az olcsó bláz füstjébe. A hűtő szomorúan brummog, az óra halkan ketyeg, és csak épp fogat mostál, mégis olyan, mintha a szádban vastagon állna a lepedék.

És ez csak az ébredés utáni 15 perc!

Még nem is mentél be a melóhelyre már kacérkodsz a gondolattal, hogy a kávéhoz nem cukrot adsz, hanem zsilettet. 

A meló nem öröm, és nem boldogság. A kollégák ugyan azok a morcos alakok, mint mindig, akiknek a fő téma a kirúgták, felvették, bért emeltek, vagy csökkentettek, a főnök, az ordítás, az ajtók, a zárható budi, stb. 

És a munka? 

Valami baromi szánalmas agytépés két cigi és/vagy kávé között, amikor úgy meredsz saját életed eltolt romjaira, mint a Titanic kapitánya nézhette a vízben fuldoklókat. 

ÉS EZ MA MILLIÓK MUNKAHELYÉRE JELLEMZŐ.

Ez lássuk be nem élet, nem öröm, csak egy monstre orális eposz, ahol valamiért mindig az a rész fut, hogy te a színpadra libbensz, térdre rogysz minden idők legimpozánsabb cerkája előtt, majd addig megy a kézimunkával egybekötött szájöblítés, amíg a hullaszállító rád nem rúgja a koporsófedelet.

 

A második munkamodell az olyan, mint… 

hm…

Szoktál álmodni?

Olyan ébredésekről, amikor a napfény cirógatására nyitod ki a szemed? Amikor minden pasztell és lágy tónus, de nem a bazári reklámgiccs hanem az, amit a lányod vagy a fiad esküvőjére fantáziálsz.

A kávé öblös pohár, fekete mélységgel, a füst fanyar finomság, és amikor az ajtót becsukod magad mögött azt érzed, ma megépíted a csodát, felmászol a tetejére, és tériszony ide, reszkető inak oda, bázisugrással aláveted magad, miközben a kollégák ott állnak melletted, a saját remekbe szabott tornyaikkal, és rád emelik a martinis poharakat. Aztán utánad ugranak, mert nincs az a lé, amiért kimaradnának az életedből.
Mert a felfedezés élteti a léted (a létük)…  És ezért van olyan munkaadó, aki lét is ad… Na nem féldecis pohárban, hanem baromi korsóban!

 

Érzed a differenciát? Vagy tegyem vissza a kottafüzetet a zongorára és játsszam újra? 

 

Tudod amikor sort sorra tervezek, hogy más emberek életébe rajzoljak csodákat, az az én tornyom. Amikor a tervekből érték fakad, és a ceruza nyomán új élet sarjad a terméketlen földből azt érzem, eggyé válok valami hihetetlen és döbbenetes csodával. 

Ma emberek milliói állnak értetlenül életük sivár előszobáját szemlélve. Hiszik és tudni vélik, hogy számukra ennyit adott a nagybetűs élet, és mert-e hit béklyóját önmaguk láncolták rá a saját lelkükre, a hit valósággá lesz. 

 

Úgy vélem az értékteremtés beavatottá tesz. A világ legsivárabb, legócskább, legundorítóbb munkáját is lehet örömmel végezni, ha felfedezzük benne az értékteremtést, a csodát, a saját kis tornyunk döbbenetes és elképesztő szépségét. 

Ez nem megalkuvás

Szeretni azt ami kitölti az életünket az a fura varázslat, ami hozzásegít ahhoz, hogy a munka viszontszeressen minket. Amikor egy kopott irodai asztal és a komor számítógép unalmas számai mögött meglátod a világot formáló összefüggéseket, amikor a malterban a ház lakóit, a kapa nyelében a kukoricát majszoló gyerekeket is látod, az baromi jó érzés.

…és ha ez nem megy, akkor te és a munkád nem illetek össze.
Nincs közös komfortzónátok, nincs közös halmaz, amiben kölcsönösen kiegészítve egymást a világ hasznára lehettek, ami miatt a teremtés tornya – ott a lelkedben – elkezd épülni.

 

De ez nem baj.

Mindenkinek van helye. Csak meg kell találja.

Én például elég sokáig keresgéltem, aztán majdnem átestem rajta. Egy ideig nem is értettem, mit keresek a jelenlegi életemben, amiben lassan tizenöt éve vagyok. Csak méláztam, hogy én miért vagyok el, mint a befőtt, míg mások állandóan köpködnek.

Majd jött egy új pillanat és nem csak élveztem, nem csak szerettem a munkám, hanem… Észrevettem, hogy a munkám hat rám. Formál, alakít… Néha egészen durván.
Így a jelenben és épp most is “tornyok építésében” segítek. Mások tornyait alapozom, hogy felismerjék a bennük rejlő, öröktől létező, értékteremtő embert.
És ez halálosan nagy királyság.
Igazi bázisugrás.

 

A blog előző bejegyzése

Adományoldal 

Palántát a Palántáknak

 

Programunk célja, hogy az óvodásokat és az iskolásokat megismertessük a kertészkedéssel, a szabadban végzett munka örömével, illetve az, hogy megfigyelhessék a növények növekedését, fejlődését azok természetes közegében.  

Palánta KERT katalógus 2017

A csomagba telepítési útmutató, hasznos tippek, és kertészeti ötletek is helyt kaptak. 

Az igénylők a csomag érkezése előtt minimum két héttel megkapják azt a levelet, amiben instrukciókat adunk arra, hogyan készüljenek fel a palánták fogadására.

Ha a programot szeretné támogatni, adományoldalunkon megteheti KATT IDE!

Úgy néz ki, mintha megtiporta volna a ló…

 

Tavaly fillérekből tákoltuk össze, majd kitettünk egy táblát elé, hogy:

“A fóliasátor előtt tüsszenteni TILOS.”

Hálni járt az akkor már sokadik éves vázszerkezetbe a lélek, és Dudi, aki már évek óta foltozgatta a sátrakat, minden nap kétszer hívott föl, és mély, lesújtott hangon közölte – mintha épp valamelyik hozzátartozóját vesztette volna el – hogy a sátor az utolsókat rúgja. Én meg nem tettem szóvá, hogy érzem – éppen belém.

Dudi sajátos érzelmekkel fordult a növények felé. Eleinte telesírta a rucimat, hogy mennyire szépek a palántái, de a kutya se akarja megvenni a terményt, ami a palántán nől.
Én esetlenül vigasztaltam, hogy fel a fejjel.
Dudi rámutatott, hogy kissé romos az élete, és a háza, és ha lehet akkor műveljük meg azt a csodát. Mondjuk mán’ tegnap.
Biztattam, hogy a probléma el lesz simítva. (Hallod egy kanyi vasam nem volt a projektre.)
Dudi megmutatta a fóliasátor fémvázát. Úgy nézett ki, mintha a Moby Dyck itt döglött volna fel Borsodban, egy parasztveranda tőszomszédságában.

A történet kezdett hajazni egy görög sorstragédiára, ahol Dudi europidészi eszközökkel felfestette az emberi valóságot

  • Főni! Éhen fogunk halni!

Miközben én Szophoklészként rajzoltam körbe a jövőjüket

  • Nem fogtok! Jólét lesz, mert bírod, szorgalmas vagy és kitartó, és idővel sokra viszed majd és olyan arisztokratikus benyomást fogsz kelteni az emberekben, mint egy orosz főnemes. 

Erre Dudi készített egy képet a cipőjéről, aminek nem volt alja, oldala és teteje.

Úgyhogy elkussoltam! 

 

Kicsavartam a cégem, tarháltam a neten, összesírtam adományokból a lét, és nekiálltunk a “nagy palántabiznisz” nevezetű – így utólag monstre orális szexre hajazó tevékenységnek.
Szereztünk fóliát!
Na nem szépet és jót, meg évekig strapabírót, csak olyan mezeit.
A lényeg az volt, hogy olcsó!
Betakartuk a vázat, és felújítottuk! (Izé… hát szóval megcsináltuk, hogy ne dőljön össze, ha valaki épp ott fingik egyet.) Vettünk trágyát, földet, magokat, és eltapsoltunk egy kisebb vagyont! Mire kész lett már majdnem nyár volt én meg már teljesen csóró.

Dudi fogyott húsz kilót (titkoltuk előtte), én kicsit megőszültem (ezt persze mindenki a képembe törölte.)

És működött. 

KÉTSZÁZHATVANEZER palánta termett! (Nézd meg a videókat)

Bálaszám adtuk ingyen, karitatív céllal. Vitte a fél ország! 

Vittünk piacra, boltba, kertészetbe, majálisra, kirakodóvásárba…

Értékesítettünk a neten! Hordta a Posta. 

…és még ültettünk is belőle annyit, hogy mikor megérett, alig tudtuk betakarítani! 

És eltelt az év…

…és jött ez a könnyed, “mediterrán tél”, vagy mi a retek a neve ennek a kis jégkorszaknak.

Eleinte csak esett!
Aztán fújt…
Mégaztánabb hideg lett!
…és pár aztánnal később a fóliákat elnyelte a félméteres hó!
Erre ráesett némi ónos eső.
Azt elöntötte a sár,
…majd a belvíz…
Amire megint esett némi hó, majd eső.

..Ja és fújt a szél.

Meg esett a hó, és… 

 

…és a tél megzabálta a sátrat. 

 

Újra kezdődött az eszmefuttatás, csak most a amerikai pragmatizmus lépett Euripidész valóságábrázolása helyébe. 

Dudi eleinte csak háromnaponta hívott…

…majd naponta.

Utóbb óránként. 

Minden alkalommal síri hangon közölte, hogy a VÉG rárúgta az ajtót, mocskosul megbecstelenítette, majd begombolta a sliccét és köszönés nélkül távozott…
…és vitt magával valamit abból a nyomorult fóliasátorból. Hol egy merevítőt, hol egy gerincdarabot, hol a támfák egyikét…

Küldött képeket, amin látszik, hogy nem látszik.
Mármint a sátor.
Be és kigörbült, elhajlott, eltört, kifeküdt, felázott, elporladt megsemmisült, előbb le, majd felfagyott, jelenleg hatvan centi víz alatt várja a tavasz első ebihalait. Csak és kizárólag csónakkal, és hónaljig rántott horgászgatyában látogatható. 

Szóval úgy néz ki, mintha pár erősen ittas és felettébb mókás víziló legázolta volna az egészet, majd valaki megnyitotta a zsilipeket és ráadásként elárasztotta a területet…

Elmerengtem rajta, hogy hosszában felhasogatom az ereim, aztán vettem papírt, tollat és megterveztem az új fóliát.
Mikor kész lett a költségvetés kicsit pityeregtem, majd megittam egy fél üveg bort az ijedtségre, és újra számoltam.

Erre több jött ki.

A három ÚJ sátor ára, a teljes betelepítéssel – úgy, hogy mi gályázunk, hegesztünk, hajlítunk – azaz kihívjuk megint a VÉG-et és hagyjuk, hogy kedvét töltse rajtunk – felette lesz a… mindegy is mennyi lesz. Maradjunk annyiban, hogy napokig zord és letargikus leszek, amikor kiköhögöm a lét. 

De új lesz, pazar, és nem kell odább menni majd szellenteni, nehogy összedőljön! 

Úgyhogy pár nap és kezdjük az építést. Lesz róla videofilm, meg hasonlók, hogy lásd hogyan csetlünk botlunk!

 

Ha veszel tőlünk palántát (esetleg adományozol), akkor egyfelől segítesz, másfelől tíz-húsz család megélhetéséhez járulsz hozzá, harmadsorban munkahelyeket teremtesz, negyedsorban kisegítesz egy halom karitatív szervezetet, ötödsorban fasza gyereknek fogunk tekinteni, hatodsorban… ööö… na ja!

Szóval nem folytatom.

ERJ Egyesület
OTP SZÁMLASZÁM: 11734004-20538521
IBAN: HU 1811734004-20538521-00000000
SWIFT: OTPVHUHB
PAY PAL: [email protected]

Katt ide! Sasold meg a palántáinkat!

Korábbi blogbejegyzéshez katt ide!

A képek a régi fóliáról készültek, a kezdőkép meg a siralmas valóság.

Közhelyeket sodor a szél

A határ lassan összeér a földdel, amint a mocskos hófoltok beleolvadnak az alkonyi messzeségbe. Az út jegébe belefagyott az elmúlt hét minden tétova lábnyoma, s a házak ködöt pipálva guggolnak a szürkülő estben, akár megvénült öregemberek az asztal mellett, amint könyökükre bólintva azon méláznak…

…ki volt az a hülye aki pont ide építette őket?

 

Ha gyakorlatias szempontokat vizsgálunk ez a világ vége. Technikailag ugyan nincs semmitől távol, maximum csak a civilizációtól… Tudod itt nem ritka, hogy valaki a karjait a magasba lóbálva bolyong egyik utcasaroktól a másikig.

Nem részeg… csak térerőt keres! 

Amikor arról érdeklődtem, hogyan lehetne az Internetet bekötni, a helyiek egymást túllicitálva sorolták a szolgáltatókat, amíg kiderült, hogy a legközelebbi iroda is csak mobilnetet ad, innen tizenkét kilométerre.

Légvonalban!

Mindezt annyi pénzért – havonta – amennyiből egy diszkont légitársaság elrepítene Barcelonába, míg egy másik (nem magyar) utazási iroda a második havi díjért egy hosszú hétvégére szállást is adna a Sagrada Familia közelében.

Itt az élet nem olcsó. 

De cserébe baromi drága.

A sör ugyan az a multik által idehordott sárga lé, amit bármelyik hipermarketben megvehetsz fele ennyiért, és csak akkor jössz rá, hogy széndioxiddal dúsított pisa, amikor már annyira részeg vagy, hogy soha többet nem akarsz kijózanodni. 

A kenyér péket se látott, a csirke far-hát pedig korábban vagy földönkívüli volt, vagy kutya…

…vagy mindkettő. 

 

Mindez drága, még drágább, és baromi drága áron, hiszen itt az átlagember olyan gazdag, hogy bármikor képes kifizetni egy zsák vizes és/vagy poros fáért háromezer-nyolcszáz forintot.

 

Egyszer élünk.

Mondják ők, miközben kinéznek egy sötét szoba, sötét ablakából a sötét éjbe, és elméláznak egy sötét élet, sötét igazságain, amit ha világos van, csak és kizárólag annak nem mondanak el, akitől nem csak sötétben, de a világosban is félnek.

Tudom, hogy nehezen érthető, de…

…Itt akarok élni!

Látni amint a leszegett fejű és örökké sértett, a gyarló és durcásan büszke képes kimondani a varászszót (köszönöm) úgy, hogy közben nem azt gondolja: Csak ennyi te mocsok?

Érteni, hogy a szeretetet miként és miért váltják egy kiló krumplira, hogyan cserélik el a gyerekeik jövőjét olcsó borra a mindig kész és mindig drága presszó örökké mocskos asztalainál, azon heccelve magukat, hogy az, aki ingyen ad egy perc örömöt, vagy falat kenyeret, miért nem döglik meg szörnyű kínok közepette?

 

Van itt nekem egy kisebb határra való földem, amin elvetettem egy marék életet.

Várom a tavaszt miként szökik szárba, hogyan lesik majd az irigy szemek, és miként lopják meg azok, akiknek ingyen is odaadnám, amit ha kell a saját véremmel fogok öntözni, hogy olyasmi sarjadjon a semmiből, amit a gyűlölködő hitetlenség képtelen felérni ésszel.

 

Közhelyeket sodor a téli szél. 

Gyerekek könnyei fagynak bele az idő örök rabságába, amint az irigyek és gonoszok lassanként megfojtanak mindent ami a holnapot érleli. Látom és érzem, amint értetlen szavak hullanak alá mögöttem, ha végigsétálok az utcán, mert úgy mérik az én dolgaim, mintha a sajátjukat mérnék. 

 

Nem rossz emberek. Nem buták. Nem irigyek, és nem rosszindulatúak, csak…

…csak nagyon elveszettek.

 

A faluban húszan ágálnak a változás ellen, míg másik száz félve lép odébb, mert a vélemény itt olyan állásfoglalás, amit a pletyka mocskos mérge kötöz rá a hétköznapokra!

…De vannak nyolcszázan, akiknek én, mi építjük azt a holnapot, amiben a gyerekeiknek szebb lesz az ébredés.

 

Ez az a hely, amit szeretnék életre kelteni.

Ez ma a falu! Csapda a XXI. század Magyarországában.

 

Itt és most tanítani kell!

Szeretni feltételek, adni kamatok, értékelni indulatok, és építeni elvárások nélkül.

…még akkor is, ha képtelenségnek látszik. 

 

 

Ha segíteni szeretnél, megteheted! Katt ide!

Korábbi blogbejegyzés elolvasása: Katt ide!

 

Karitatív munka fényképreferenciái

15368920_10211228064045482_900005157_o 15311541_10211228064525494_490874494_o 15368779_10211228064325489_1682035123_o 15292709_10211228064565495_1831460833_o 14958613_1308577172495086_1945946115_n 14971995_1308577119161758_2000328217_n 15409605_1146869372034402_2096481664_o 15399012_1146869228701083_1642666430_o 15399043_1146876475367025_227671486_o 15409544_1146876485367024_740486516_o 15409807_1146876432033696_515847680_o 15368953_1146875962033743_665329667_o 15409593_1146876222033717_1711864889_o 15380430_1127583300671673_4069697261593374319_n 15349728_1127581917338478_6016359020401297697_n 15267711_1127579290672074_1220180992996090080_n 15338638_1127578977338772_1604429080698336913_n 15241147_1127579407338729_8721798086427529632_n 15283920_1127578794005457_4293033375829897342_n 15283944_1127576820672321_3225628804360598_n 15350565_1127581400671863_4136241921084691260_n 15317884_1127580780671925_1942656635216871055_n 15326327_1127581204005216_7139090287657239934_n 15267556_1127580884005248_7147012338292197323_n 15400433_1127581907338479_7472956421401042498_n 15355591_1127581377338532_1562285124707415429_n 15328317_1340871649265638_2027229563_n 15310387_1340871739265629_1818061889_n 15310693_1127569754006361_93891940_n 15357000_1127573540672649_2039461102_n 15350504_1127581644005172_5024003410158354435_n 15317923_1127582007338469_7885863020620713013_n 15310340_1340871512598985_2064705863_n 15320492_1340871415932328_1304117214_n 15355974_1340871349265668_196288230_n 15300613_1340871289265674_366059554_n 15310664_1340871215932348_1390971826_n 15320402_1340871159265687_1961248186_n 15301213_1340870512599085_2134063897_n 15356898_1340870659265737_1962994013_n 15300624_1340870772599059_95623947_n 15319596_1340870969265706_560807730_n 15301307_1340871059265697_421959191_n 15356986_1340871082599028_1344795748_n 15356846_1340870332599103_1144089655_n 15328401_1340870149265788_1136959983_n 15320487_1340870005932469_235416023_n 15310506_1340869892599147_171528996_n 15310447_1340869769265826_1201991431_n 15356843_1340869159265887_1273839274_n 15356799_1340868409265962_29988456_n 15310707_1340868572599279_1487952681_n 15301324_1340869245932545_2065819468_n 15320404_1340869372599199_1208932726_n 15310420_1340868782599258_1913291727_n 15300702_1340868832599253_1159225573_n 15281890_1340869432599193_237724539_n 15310720_1340869535932516_161707188_n 15310494_1340868855932584_1399595614_n 15300692_1340869072599229_514020006_n 15319466_1340869655932504_639131678_n 15300643_1340868195932650_1214564967_n 15368898_1340865635932906_1389055762_o 15354273_1340865529266250_1889196480_o 15368962_1340867189266084_832575318_o 15368884_1340866952599441_884058677_o 15387627_1340865182599618_1970991378_o 15322488_1340862912599845_1948846308_o 15397602_1340866895932780_36698832_o 15322568_1340866705932799_1561811725_o 15369740_1340862339266569_2082084964_o 15322330_1340861592599977_393567856_o 15354213_1340866679266135_1474437329_o 14963645_10210974974478401_1803740151_o 15354026_10211227964803001_1648205255_o 15310910_10211227974083233_425915049_o 15321465_10211227970763150_1604774011_o 15292895_10211227964402991_351073304_o 14975884_10210974974638405_897868229_o-masolata 15368788_10211227964242987_1979105993_o 15321689_10211227974283238_1485692699_o 15310906_10211227964602996_390626997_o 15310850_10211227964682998_398669209_o 15398813_1340860472600089_773917749_o 15310852_1340860762600060_1713366899_o 15293360_10211227964843002_562759969_o 15271619_10211227964362990_1620228930_o 15303800_10211227964763000_1079822925_o 14971080_10210974974198394_1692569801_o 15397789_1340861115933358_1601473545_o 15293355_10211227974323239_2045663884_o 15292653_10211227992083683_1326387119_o 15310828_10211227993083708_1502710514_o 15368989_10211227993283713_1504869128_o 15354129_10211227994123734_808442474_o 15311028_10211227973843227_237047182_o 15311644_10211227974643247_1595881180_o 15322509_10211227993963730_485411128_o 15293301_10211228012444192_773340643_o 15311452_10211228009684123_394544949_o 15303777_10211227994003731_1698332855_o 15292891_10211227974683248_794321613_o 15311007_10211227974043232_444856189_o 15292842_10211227993563720_1275511006_o 15292692_10211228011644172_1908385716_o 15311527_10211228012084183_2036024901_o 15311375_10211227993123709_1987099010_o 15321674_10211227972963205_1065801614_o 15303952_10211228036644797_1389226195_o 15310793_10211228036444792_930404999_o 15303921_10211228046125034_248739401_o 15354046_10211228045565020_154993426_o 15293430_10211228037604821_1537060194_o 15321618_10211228009884128_1801447255_o 15302390_10211228012244187_1895693123_o 15293272_10211228037204811_2102822065_o 15354315_10211228047645072_1386326680_o 15369864_10211228047445067_1586715899_o 15293291_10211228037564820_135110757_o 15354173_10211228011084158_1469261267_o 15322379_10211228012204186_2107251562_o 15302294_10211228035964780_967666759_o 15302364_10211228034164735_1817078900_o 15292881_10211228036244787_690156028_o 15310861_10211228036484793_410349204_o 15321485_10211228011924179_1317418789_o 15321577_10211228049685123_1273074164_o 15368971_10211228044765000_1469661886_o 15303905_10211228049165110_1336671537_o 15369875_10211228046765050_1077843699_o 15293349_10211228063845477_1882848790_o 15310881_10211228063405466_188888641_o 15300689_1358515817515753_1893349627_n

14961308_1308823345803802_879880865_n 14938301_1134256799943476_6498263204885304854_n 14963026_10210974974198394_1692569801_n 14971990_10210974974478401_1803740151_n 14997051_10210974974638405_897868229_n 14937969_10210974974278396_154452009_n 14962250_10210974974438400_535659278_n 14962512_10210974974678406_1066330817_n 14958536_10210974974758408_1826607683_n 14914886_10210974974238395_266777298_n 14962218_10210974974718407_1592665433_n 14996390_10210974974558403_1612954354_n 14996349_10210974975638430_1569487688_n 14962339_10210974975678431_173405633_n 14937120_10210974972078341_1799211871_n 14961430_10210974972158343_469607039_n 14958611_10210974972878361_596923004_n 14971209_10210974972318347_1220589361_n 14937135_10210974972438350_1150564439_n 14962366_10210974972118342_1953469148_n 14963071_10210974972038340_1100824877_n 14961565_10210974972638355_1671072986_n 14958836_10210974972238345_602288006_n 14958441_10210974971918337_1052512499_n 14962231_10210974969038265_1274011277_n 14961475_10210974968318247_1155018034_n 14937981_10210974968518252_495675747_n 14971318_10210974969198269_536224875_n 14938064_10210974968158243_1262121263_n 14961297_10210974969238270_1221817342_n 14962473_10210974968878261_1198188437_n 14997214_10210974968798259_2039577591_n 14971377_10210974968918262_782172951_n 14962415_10210974969158268_1266840288_n 14936942_10210974963918137_521967384_n 14962858_10210974964398149_976273423_n 14958894_10210974964038140_554280730_n 14961351_10210974964278146_607781688_n 14937906_10210974963678131_2137506429_n 14971870_10210974964198144_2112655077_n 14971194_10210974963958138_380534685_n 14962860_10210974964438150_1293306146_n 14958256_10210974963638130_1452390105_n 14996416_10210974964478151_727547858_n 14962310_10210974961078066_272424300_n 14996402_10210974960998064_1456568130_n 14961563_10210974960918062_1798788730_n 14958446_10210974960678056_1201116059_n 14971964_10210974960598054_1292063260_n 14914886_10210974960958063_1156686999_n 14938013_10210974960638055_1239491731_n 14937871_10210974960518052_1298560597_n 14997126_10210974960758058_1075998543_n 14971972_10210974961038065_1072491603_n 14936919_10210974958598004_1128703585_n 14961371_10210974958558003_1899207812_n 14962360_10210974958077991_866370030_n 14962837_10210974957917987_1435731500_n 14962326_10210974957837985_605855743_n 14961369_10210974958518002_924729859_n 14971171_10210974957957988_681593488_n 14963100_10210974957877986_202910874_n 14971804_10210974958438000_1807556812_n 14937052_10210974953997889_1773565714_n 14971933_10210974953917887_88088251_n 14958506_10210974953757883_1015093272_n 14971879_10210974953717882_266109644_n 14971238_10210974953837885_1262194688_n 14938040_10210974954197894_1854455264_n-1 14938040_10210974954197894_1854455264_n 14961432_10210974953877886_1124451508_n 14937948_10210974954157893_1087280664_n 14958510_10210974953957888_1006635686_n 14997105_10210974950597804_230249078_n 14961530_10210974950117792_1303653938_n 14937980_10210974950157793_219655500_n 14996515_10210974950717807_373043647_n 14937963_10210974950517802_559191642_n 14963087_10210974950677806_444829260_n 14958823_10210974950757808_1208505219_n 14958667_10210974950557803_234945239_n 14963016_10210974950637805_79233663_n 14958710_10210974946837710_1539364302_n 14997014_10210974946517702_1870943454_n 14937158_10210974946917712_1874276011_n 14936891_10210974946477701_1406028038_n 14958439_10210974946717707_502791289_n 14971880_10210974946637705_889849827_n 14958353_10210974946757708_1963232885_n 14958548_10210974946797709_947500204_n 14996353_10210974946957713_1279523036_n 14958851_10210974946557703_915578495_n 14971352_10210974943357623_415350408_n 14996571_10210974943317622_1836473135_n 14914908_10210974943477626_292454386_n 14996292_10210974943237620_1935606425_n 14971215_10210974943837635_954271696_n 14958519_10210974943877636_2065505022_n 14958277_10210974943517627_76766927_n 14971334_10210974943637630_1999269764_n 14971982_10210974943277621_2078201127_n 14937806_10210974943677631_1202459051_n 14996371_10210974941277571_56151772_n 14962267_10210974940997564_372170801_n 14971315_10210974940917562_853840939_n 14961407_10210974941237570_1797961314_n 14958612_10210974941317572_318761508_n 14971227_10210974941397574_152005544_n 14996530_10210974940877561_1791993694_n 14962939_10210974940837560_2067378261_n 14962510_10210974941357573_759883108_n 14962935_10210974940957563_549496751_n 14937929_10210974940037540_1693277662_n 14971342_10210974939997539_573117644_n 14961538_10210974939957538_312090328_n 14971157_10210974940077541_1468638373_n 14958613_1308577172495086_1945946115_n 14971995_1308577119161758_2000328217_n